A családi „túlélési tánc”: amit a családunk észrevétlenül tanít nekünk

Hogyan válnak a láthatatlan minták láthatatlan hátizsákká?

A diszfunkcionális családból jól működő családdá válás folyamata

(Olvasási idő: kb. 4 perc)

Ha úgy nőttünk fel, hogy természetesnek vettük: otthon bizonyos dolgokról nem beszélünk, bizonyos feszültségeket pedig „le kell nyelni”, egy idő után ez már fel sem tűnt. De mi van akkor, ha az, amit mi „normálisnak” hittünk, valójában egy folyamatos alkalmazkodás volt valamihez, ami nem volt egészséges? Ez esetben a szeretet mellé túl sok szorongás és kimondatlan szabály társult, ami a alapjaiban határozta meg a család egészének működését.

A rendeltetésszerű működést nevezzük funkcionálisnak. Egy család esetében ez azt jelenti, hogy az otthon a biztonság forrása, ahol a tagok támogatják egymást, és mindenki mer önmaga lenni.

Ha pedig nem így van, azaz a működésben zavar támad, a  diszfunkcionális jelzőt használjuk.

A családok esetében ez a kifejezés ijesztően hangzik, mintha egy elromlott gépről beszélnénk…

De lépjünk egy picit túl az ijedelmen, és egy pillanatra valóban gondoljunk rá úgy, mint egy gépezetre, ahol a fogaskerekek nem egymást hajtják, hanem súrlódnak és akadnak. Ez esetben a családban a szabályok nem a fejlődést, hanem a „túlélést” szolgálják (például: „inkább ne szólj semmit, mert apa mérges lesz”).

A „szépen csomagolt” feszültség

Egy ilyen családban a tagok nem azért viselkednek furcsán, mert rossz vagy ártó szándékaik vannak, hanem mert mindent megtesznek azért, hogy megtartsák az egyensúlyt.. Gondoljunk bele: ha az egyik szülő kiszámíthatatlan (például hirtelen haragú vagy érzelmileg elérhetetlen), a többiek elkezdenek lábujjhegyen járni. Ebből alakulnak ki azok a szerepek, amiket gyerekként magunkra veszünk:

• Van, aki tökéletes akar lenni, hogy végre elismerést kapjon.
• Van, aki rosszalkodik, hogy magára vonja a figyelmet a veszekedés helyett.
• Van, aki bohóckodik, hogy a humorral oldja a feszültséget
• És van, aki egyszerűen láthatatlanná válik, hogy ne okozzon több gondot.

Miért fontos erről beszélni?

A fenti példákban az adott szerepek mind a gyermek túlélési törekvéseiből alakultak ki. Lehet, hogy még ma is magadra ismersz ezekben? Lehet, hogy felnőttként is valami hasonló akadályozza a boldogulásodat, ellehetetleníti vagy megnehezíti a kapcsolataidat?

A diszfunkcionális családban felnövő gyerekek felnőttként gyakran:

• túlzottan alkalmazkodnak másokhoz,
• félnek a konfliktusoktól,
• állandóan bizonyítani akarnak,
• vagy épp nehezen bíznak meg bárkiben.

Véletlenül sem azért nézünk vissza a múltba, hogy hibáztassuk a szüleinket. Ők is csak azt a mintát hozták, amit az ő szüleiktől láttak. A cél az önismeret. Amikor felismerjük, hogy miért görcsöl be a gyomrunk a konfliktusoknál, vagy miért akarunk mindig mindenkinek megfelelni, akkor kapjuk vissza a kulcsot a saját életünkhöz.

Hogyan ismerheted fel a saját életedben a transzgenerációs hatásokat?

• Gyakran érzed úgy, hogy te vagy a felelős mások hangulatáért?
• Nehezen mondasz nemet, mert félsz a haragtól vagy az elutasítástól?
• Vannak olyan gyerekkori emlékeid, amikről úgy érzed, „jobb nem bolygatni őket”?

A kör bezárul – vagy itt szakad meg?

Sok szülő érzi, hogy a gyereknevelés nehézségei időnként elárasztják őket. A családi konfliktusok kezelésében ugyanazokat a köröket futják, és elkeserítőnek érzik, hogy nem találnak hatékony megoldást.

Ilyenkor jó eséllyel gondolhatunk valamiféle diszfunkció jelenlétére a családban. Érdemes azonban tudni, hogy a diszfunkcionalitás felismerése nem egy ítélet, hanem egy lehetőség! A szülői önreflexió és önismeret fontos lépés a változáshoz. Ahhoz, hogy egy nemkívánatos mintát ne adjunk tovább gyerekeinknek, először meg kell ismernünk a saját működésünket, kíváncsian ránézni triggerpontjainkra, bármilyen nehéz is azt megtenni. Ez rugalmasabb konfliktuskezelést eredményez, ami pedig javítja a családi együttműködést és harmóniát.

A gyógyulás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, mi történt, vagy hogy hirtelen mindenki megváltozik körülöttünk. A gyógyulás az, amikor képessé válunk a saját zenénkre táncolni, függetlenül attól, hogy a családunk milyen ritmust próbál diktálni. Lehet, hogy te leszel az első a sorban, aki megáll, és azt mondja: „Eddig, és ne tovább.” Ez a lépés pedig nemcsak a te életedet mentheti meg, hanem azokét is, akik utánad jönnek.

A legfontosabb felismerés: bár a gyerekkorodat nem te választottad, a felnőttkori reakcióid felett már te rendelkezel.

Készen állsz az első saját lépésedre?

Fontos: A diszfunkció nem „mindent vagy semmit” állapot

Mielőtt bárki megijedne: fontos leszögezni, hogy tökéletes család nem létezik. Minden közösségben vannak konfliktusok, hangosabb szavak vagy olyan időszakok, amikor a szülők elfáradnak és türelmetlenebbek. Ez még nem jelenti azt, hogy a család diszfunkcionális.

Gondoljunk erre a működésre úgy, mint egy skálára:

Az „elég jó” család: Vannak hibák, de van bocsánatkérés is. Vannak viták, de a végén biztonságban érzed magad. A hangsúly az őszinteségen és a fejlődőképességen van.

A diszfunkcionális működés: Akkor beszélünk erről, ha a rossz minták merevek és állandóak. Ha a feszültség nem kivétel, hanem az „alapzaj”, és ha a családtagoknak nincs lehetőségük beszélni a problémákról anélkül, hogy az büntetéssel vagy elutasítással járna.

Tehát, ha magadra ismersz egy-egy leírásban, ne ess pánikba! Ez nem azt jelenti, hogy a családod „elromlott”, csupán azt, hogy ti is emberek vagytok, saját történetekkel és nehézségekkel. A cél nem a hibátlan működés, hanem a tudatosság: hogy észrevegyük, ha valami fáj, és merjünk rajta változtatni.

A gyógyulás nem azzal kezdődik, hogy megjavítjuk a múltat, hanem azzal, hogy megértjük, hogyan formált minket, és eldöntjük: mi az, amit nem viszünk tovább saját és utódaink érdekében egyaránt.